Éjremény

Sötét sárkány, suhan éjen,
Szeme sárga, csillan a fényben..
A Hold gyermekének tartják,
Csillagokba mereszti karmát.

Titokzatos lény ő, ismeretlen,
Árnyruháját magára öltve libben,
Nem látta még soha senki tisztán,
Ám tudjuk, figyel minket némán.

Hogy miért? Sosem mondta.
Talán ő is ember volna?
Ha kedvére van szűz leány,
Vele száll egy fényes éjszakán.

Hisz tekintete megigéz,
Hangja édes, mint a méz,
Folyvást suttog, ember hangon,
„Gyere velem, szép hajadon!”

Fajtája soha ki nem pusztul,
Leánytömeg velük vonul,
S tavasszal lám, tojást szülnek,
Majd maguk is sárkánnyá lesznek.

Az ember bosszús, viszik lányát,
Vasvillát, s kardot ragad hát,
De a bosszú tehetetlen,
Hisz homály fedi az ellent.

Ám a sárkány nem hálátlan
Mit elvett, azért fizet alássan,
Kék tüze fény az éjszakában,
Remény az utazó mellkasában.

A lidérces fény utat mutat,
Helyet, hol vándor megalhat.
A jó embert vacsorával várja,
Éhes gyomrot friss hússal óltja.

Olykor-olykor, teliholdkor,
Bús ének hallik fel torkából,
Siratja a lány ember voltát,
Temeti szerető családját.

Dala messze száll az sötétben,
Vágyakozást kelt az élőkben,
Mily jó lenne sárkánnyá válni,
Éjreményként az éj ura lenni.